2010. április 17., szombat

Hosszú szünet

Jájjjj, de lusta vagyok!?
Annyi minden történt - vagy nem történt, annyi mindenről kellett volna írnom, mégsem tettem. Miért ennyire nehéz ez a minden szerepkörnek való megfelelés. Mint anyuka és mint háziasszony illetve feleség, estére már úgy lefáradok, hogy magamra, mint nőre, igazán kevés idő jut, ha egyáltalán. Ennyi a panasz.

Az lila pulcsival beégtem. De nagyon. Egészen jó lett volna, ha el nem rontom a gombolópántot. Vissza akartam bontani, de nem ment csak úgy. Ollóval kellett egy helyütt nekiesni és naná, hogy belevágtam rossz helyen. És mivel a fonal ilyen kis pókos-göbös, kizárt dolog visszaszedni a szemeket. De még bontani is nehéz. Úgyhogy hozzá sem fogtam - türelem híján. De nem adom fel, meg fogom csinálni.
Most egy sálba fogtam. Csomagos akciósan 3 gombócot kötőtűvel adtak egy sálhoz. Egy gombós ki is ad majd' 10 cm hosszúságot. Szóval ebből, így, ilyen formában sál nem lesz.

Amit még meg kell jegyezzek a történelemnek, az a Charlotte tortám elkészülte, amivel már évek óta kacérkodok. Úgy gondoltam, hogy az idei szülinapomra összegyűlő baráti sereglet megérdemli, hogy most próbáljam meg. Hát mit mondjak, nagy sikere lett. Mutatós persze, ahogy a receptkönyvben is szerepelt és nagyon finom is. Fotó nem készült, mert nem vagyok egy nagy fényképész. Kicsit kellett csak módosítani a recepten, mert persze ez is úgy volt megadva, hogy a leírás alapján véletlenül sem jön ki a képen látható forma. De megoldottam.

A tervezett tavaszi nagytakarítással ügyes voltam, húsvétra végeztem. Azután egy hetet anyunál vixoltam, úgyhogy most kipurcanva hagytam telni a hetet. De a jövő héten neki kéne állni a tervezett ablak-ajtó festésnek is, hogy sor kerülhessen a tapétázásra is. Nnna, ettől kicsit félek, hogy gyerek mellett hogy fogunk tudni dolgozni is, meg a cuccokat biztonságban tudni... de majdcsak megoldjuk valahogy.

Kénytelen leszek beíratkozni a könyvtárba, mert a Háború és békét egyik ismerősnél sem találom, márpedig el akarom olvasni. A nyáron. Későbbre terveztem a könyvtárat, mert van még itthon pár elolvasatlan könyv, de valahogy most szomjazom az orosz irodalomra.
Az út c. könyv.... hát az nagyon tetszett. Letehetetlen. Nem egy rózsaillatú, ahogyan azt ígérték is, de nagyszerű. Biztos, hogy nem csak egyszer fogom még elolvasni.

Ma tudtam meg, hogy elhunyt Popper Péter. Sokat adott nekünk. Nyugodjék békében!

2010. február 23., kedd

Közeleg a tavasz...

aminek több jelét is érzem.

- Nátha. Most a gyermek. Az egész telet átvészeltük mindennemű megfázás nélkül. És mivel a gyermek szerves egészként illeszkedett a családba, a betegségeket is úgy viseli, mint mi. Márpedig mi csakis tél előtt és után vagyunk hajlandók megfázni.
Hidegben soha.

- Eltűnt a hó. Mára végleg. Vagy lesz még?

- Ma már konkrétan melegem volt a kabátban. De ha leveszem, megfázom - és itt utalás az első pontra.

- Tavasz illata száll a levegőben. Imádom. A házak előtt haladva néha belevegyül egy kis épp akkor készülődő sült kolbász illata is, ám ez - valljuk be - cseppet sem ront az érzésen.

- Az utcára kimerészkedtek azon anyukák is, akik csak plusz 10 és 25 fok között jönnek gyereket sétáltatni.

Az utolsó pont körül elidőznék egy kicsit, mert e témakört illetően meglehetős értetetlenség van bennem.
Amikor a vidéki, kertes házban lakó gyermektelen ismerőseim elkezdenek sajnálkozni felettem, hogy milyen rossz lehet az én gyerekemnek, amiért nem tud a kertben szaladozni és így keveset van a levegőn, mindig el kell magyaráznom, hogy mi igenis sokat sétálunk és nem a panel négy fala között ülünk egész nap. Bezzeg nézzék meg azokat a vidéki, kertes házban lakó közös ismerőseinket, akiknek szintén gyereke van, aki egész nap a lakásban ül, szaladgál, tv-t néz, vagy nem tudom, mit csinál, de napokig ki sem mozdulnak a házból.

És én ezt nem értem. Tény, hogy a kertes házak sokkal gyerekbarátabbak. Gyereknek is, anyukának is egyaránt könnyebbség, hogy egy ajtónyitással kinn lehet a kertben, nem kell a mások által elszórt szemetet kerülgetni, mások kutyájának piszkát keresni árgus szemekkel, nehogy a gyerek belelépjen és még sorolhatnám, hogy miért jobb, könnyebb.
Mégis azt látom, hogy nem a környezet ilyetén mivolta határozza meg, hogy a gyerek mennyit van levegőn. Vidéken és városban egyaránt vannak kényelemszerető? anyukák, akik nem sétáltatják a gyereket. Lehet, hogy más oka van, de én arra még nem jöttem rá.
Sétáink során találkozunk a "folyton lenn levőkkel", akik hozzánk hasonlóan, ha esik, ha fúj, levegőznek, játszótereznek. És ha javul az idő, akkor népesedik a társulat. Adott hőfokig egyre többen vagyunk. Viszont ha már túl meleg van, megintcsak csökken a népesség. Gondolom, a klímások otthon maradnak.

Ez a növekvő társaság most egyértelműen jelzi a tavaszt. Kislányom olyan boldog volt a sok gyerektől, hogy izgalmában ide-oda futkosott. Így aztán én is boldog voltam.

Aaaaannnyira jó lesz már a nyáron, hogy újra játszótértől játszótérig terjed az időszámításunk. Nagyon szerettem ezt tavaly nyáron. Pedig akkor még alig tudott járni. Gondolom, most néha lesz azért nehézség is a játékok elosztását követő harc, dac, hiszti miatt, de valahogy majd azt is megoldjuk. Továbbra is úgy gondolom, hogy leginkább majd magamon kell uralkodni, ha az enyémtől nagyon eltérő nevelési elveket valló anyuka, nagymama jelenik meg a játszin. Tavaly még tanultam a "jellemeket", az idén már gyakorló vagyok, ki kell majd bontakoznom. Nehezen megy. Nem vagyok az a beszólogatós, megmondós. Inkább magamban bosszankodós vagyok. De ez nem jó. Az elfojtás miatt sem és ez esetben leginkább amiatt nem, hogy ezzel a magatartással nem képviselem maximálisan a gyerek érdekeit. Az én gyerekem érdekeit.

Nehezen viselem az apukát, aki közli a gyerekekkel, hogy "az az Árminka autója és nem szereti, ha játszanak vele", de ekkor Árminkánál már legalább 6 olyan játék van, amit a többi gyerektől vett el. Apuka természetesen nem szól rá, hogy azokat vissza kéne adni, mert ordít a tulajdonosuk.

Nehezen viselem a nagymamát, aki hagyja, hogy a kisfia szándékosan fruszráljon egy másik kisfiút, aki láthatóan "problémás" és sokkal hevesebben reagál a zaklatásokra, mint az a korosztályánál megszokott, majd miután a két fiú már a homokozólapáttal üti egymást úgy, hogy a körülöttük lévő kisebbek is veszélybe kerülnek, a nagyi rászól a háborút békés módon megszüntetni szándékozó anyukára, hogy nem kell beleszólni, hiszen a gyerekeknek meg kell tanulniuk a társas együttélést.
(Ez esetben az anyuka én voltam - talán ezért is érintett érzékenyebben a dolog. ? ).

Tavaly úgy gondoltam, hogy időm ha engedi, könyvet írok a játszótéri tapasztalatokról. Szülőtipusokról a játszótéren. Időm nem lett több, de talán majd itt rögzítem a gondolatokat, hogy később majd emlékezzek, kikbe is futottunk. :-)

És nyilván valakinek én is egy tipus vagyok. Hm. Vajon milyen lehetek?

2010. február 12., péntek

Süssünk-süssünk valamit...

Nagyon szeretek sütni. Ilyen-olyan sütiket, de leginkább kalácsokat. Mindig ámulatba esek, amikor szépen megkel a tészta és betegre tudnám enni magamat a friss, még meleg kaláccsal. (Ja! Az év elején megkezdett fogyókúra eddig mintha hatástalan lenne. Lehet, hogy az az oka, hogy megtorpantam az elhatározásnál? :-) ).

Tegnap sütés közben eszembe jutott a nagymamám. Apukám édesanyja. Ő nagyon sokat és nagyon finomakat sütött. Nem tudok olyan alkalmat felidézni, hogy ne lett volna nála valami finomság. Minimum palacsinta. Tippelni sem tudok, hogy mennyit süthetett ki.
Soha nem dobta el a kiürült lisztes, cukros papírzacskókat. Szépen összehajtogatva sorakoztak a szekrényében és mindig azokban küldött nekünk kóstolót. Pedig neki biztos, hogy senki nem tanított újrahasznosítást, környezetvédelmet. Mondjuk nyilván leginkább anyagi oka volt ennek a többrétű felhasználásnak illetve akkor még nem voltak "zacskók", amikbe bármit lehet tenni, mindenhonnan haza lehet hozni őket, mígnem elárasztják a kamrát...
Nosztalgiából egy időben én is félretettem a papírzacskókat. Aztán rájöttem, hogy ez ma már nem működik. A szomszédnak, ha abban küldenék néhány darabot, betegnek gondolna.

És az is eszembe jutott tegnap - immár sokadjára -, hogy a sütiket mamám mindig a ruhásszekrényből vette elő. Emlékszem, ahogy nyitotta a szekrényt és a szigorú rendben behajtogatott lepedők és ágyneműk tetejéről levette a sárga-zöld színekben pompázó, körtemintás fém tálcáját, rajta a sütikkel.
Soha nem értettem, hogy miért oda teszi. Évekig gondolkoztam, hogy így tán tovább friss marad, nem szárad olyan hamar, vagy miért kell a szekrénybe tenni. Nem jöttem rá, anyukámnak sem volt ötlete.
És tegnap megvilágosodtam! Sajnos, már nem tudom megkérdezni, hogy igazam van-e - és fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztem meg, amíg módom lett volna rá -, de szerintem rájöttem a titok nyitjára.

Nagymamám négy gyereket nevelt fel, három fiút, egy lányt. Gondolom olyan étvágyuk volt, mint a sáskáknak és mama ha azt akarta, hogy a vendégeket is megkínálhassa, azoknak is maradjon kalács, zserbó, stb... hát a ruhásszekrény volt az egyetlen, kulccsal zárható mentsvára. Úgyhogy megszokásból idős korában is oda tette a legszebb darabokat.

Egyszerű asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem. Sokat gondolok rá azóta, hogy nincs már. Néha úgy érzem, hogy nem álltunk túl közel egymáshoz, ő valahogy nem az a tutujgatós nagymama volt. Mégis mindig ő az, aki megjelenik álmaimban, ha életemben valami nagy dilemma előtt állok, és valahogy annyira megnyugtat a "jelenléte".
Korán elkerültem "otthonról", vele is ritkábban találkoztam, keveset beszélgettünk akkor, amikor már felnőttszámba mentem. Most meg néha úgy hiányzik, úgy szeretnék beszélgetni vele.
Bízom benne, hogy ahol most van, valaki nagyon finom kalácsokat süt neki!

2010. február 7., vasárnap

Kék sál

Nos hát átadás előtt sajna elfelejtettem fotózni az év első kötéseredményét. A kék sálat anyósom kapta szülinapjára. Úgy tűnt, nagyon örült neki. Igaz, műszálas, de a hosszú "szőrei" miatt nagyon meleg és igazán úriasszonyos. :-)

Elég jól haladok a lila pulcsival is, amit a leányzó fog kapni. Remélem jó lesz a végkifejlet és majd a sapka is, ami szintén a lila pom-pom-os fonalból készül majd.
Ezeket nem felejtem el fotózni.
Remélem. :-)

2010. február 5., péntek

Elismerések

Ha heti kiértékelést szeretnék csinálni, azt mondanám, hogy jó hetem volt.

Lehet, hogy még a munkahelyről hozom, lehet, hogy pusztán női mivoltom az oka, vagy egyéni tulajdonságok, nem tudom, de nekem nagyon fontosak a visszajelzések. Bár egyre inkább magamnak és nem másoknak szeretnék megfelelni, ettől függetlenül tudni szeretném, hogy is haladok.

A gyereknevelésben az ember nem sok visszajelzést - és főleg nem elismerést - kap. A héten nekem majd' minden napra jutott egy. Hol egy játszótéri anyuka, hol egy közeli ismerős, hol egy barátnő mondta, hogy szerinte jó anyuka vagyok. Ezt persze öröm hallani, egyrészt a dícséret miatt, másrészt mert végre valami feedback.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a családomtól meg nem kapok ilyet. Legjobb esetben is ennyit: "látszik a gyereken, hogy nagyon sokat foglalkoznak vele". (És én ezt magamra veszem, mert hát döntő részt én foglalkozom a gyerekkel. :-) )

Nyilvánvaló, hogy a családom azt is látja, amikor türelmetlen vagyok és ideges, mert fáradt vagyok és mert megint nem sikerült kikapcsolódnom, stb. És persze ilyenkor nem vagyok jó anyuka, mert siettetném a gyereket, türelmetlen vagyok és elfelejtek örülni minden egyes másodpercnek, amit vele tölthetek. És a családom talán ezért nem mondja, hogy jó anyuka vagyok. Vagy szerintük nem vagyok az? Vagy nem érzik, hogy néha mennyire fontos lenne az ember lányának, hogy elismerjék, amit csinál? Hogy meg akarjon felelni az érdemérmeknek és még inkább igyekezzék úrrá lenni a türelmetlenségen? Nem érzik, hogy a legtöbb segítséget talán ezzel nyújthatnák?

Vagy tényleg nem vagyok jó anyuka egyszerűen csak idegenek előtt nem akarok türelmetlennek látszani? És addig, amíg mások úgy gondolják, hogy jól csinálom a dolgom, a családom javítanivalók tömkelegét fedezi fel?

Ezeken elmélkedtem ma.
Mert jó anyukának tartom magam. Nem tökéletesnek, mert sokszor elfáradok, olykor türelmetlen vagyok, mert sokszor elfelejtem, hogy az időt nem tudom megállítani, hát maximálisan át kéne élnem minden percet és főleg azokat, amiket a szeretteimmel tölthetek. Ettől függetlenül jó anyukának tartom magam, mert a gyermeken azt látom, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott, kellőképpen huncut és minden iránt érdeklődő és nekem valahol ezek azt mutatják, hogy nem csinálom rosszul a dolgokat. Viszont nagyon jó, ha másoktól hallom ezt. És még jobb, hitelesebb lenne, ha a szeretteimtől hallanám ezt, akik sokkal átfogóbban látnak, mint bárki.

De vajon én megadom-e nekik ugyanezt?!

Én kifejezem-e eléggé elismerésemet feléjük egy-egy emberi szerepükben? Mondom-e elégszer a férjemnek, hogy jó apa, mert ő viszont szinte kivétel nélkül türelmes a gyerekkel?
Mondom-e neki egyáltalán, hogy mennyire nagyra tartom a szorgalmát bizonyos dolgokban?
Mondom-e az édesanyámnak, hogy mennyire jók a főztjei vagy elégedjen meg annyival, hogy mindig minden elfogy? Mondtam-e már neki valaha, hogy jó anyának tartom és sokszor úgy érzem, hogy fele annyi erőm sincs, mint neki?
Mondom-e az édesapámnak, hogy minél több férfit ismerek meg, annál nagyobbnak és kivételesebbnek tartom?
Mondom-e a barátnőimnek, hogy jó anyák vagy hogy jó barátnők?
Hm. Ugye-ugye?!

2010. február 2., kedd

Emberi jogok

A választásokhoz közeledvén egyre gyakrabban találom a postaládában ilyen-olyan pártok kiadványait, szórólapjait. Némelyiket azonnal kidobom, némelyiket átolvasom.
Azt hiszem úgy vagyok a választásokkal, mint a legtöbb felelősen gondolkozó honfitársam: néha elbizonytalanodom, hogy jó helyre szavazok e - azt tudom biztosan, hogy hová nem szavazok. De ez egyre inkább változni látszik. Ahogy több és több választási ígéretet olvasok el, annál inkább kikristályosodik benne, hogy kit is választanék.
Ha jönne valaki, aki nem csupán az emberi jogokról mellett kardoskodna, hanem az emberi kötelességek mellett is, nos hát én mellé állnék a sorban!
Biztosan lennének jónéhányan, akik megköveznének a gondolataimért, de én néha már nagyon unom ezt a fene nagy egyenlőség kikiáltását és hogy valakiknek ezt és ezt biztosítanunk kell, mert az emberi jogok... Ugyan már! Ne legyünk álszentek! Egyenlőség soha nem is volt, és soha nem is lesz. (E világon legalábbis.) Legfeljebb vannak, akikkel elhihettető az egyenlőség, és vannak, akik szeretnék elhitetni.
De erre azt mondom, hogy legyen, nem állok be egyik táborba sem: nem hiszem el, néha bosszant, de különösebben nem zavar.
Viszont ez az emberi jogok dolog, ez nagyon idegesít már. Mert szép, igen: biztosítsuk mindenkinek a megélhetést, mert hát az állatokat is védjük, nem tehetünk másként embertársainkkal sem. Biztosítsuk mindenkinek, hogy hómentes lesz az utcafrontja, mert valakik majd eltakarítják, hiszen csak ki kell jönnie a házból.
De egyszer jöjjön már valami nagy ember, aki megkérdezi, hogy "Te mit teszel a saját megélhetésedért? Hajlandó vagy megfogni a hólapátot, hogy lapátolj olyanok házánál, akik nem tudják azt megtenni, mert idősek és betegek? Hajlandó vagy kijönni a Tiszához árvíz ellen védekezni, homokzsákot pakolni? Mielőtt vállalsz egy következő gyermeket, hajlandó vagy elgondolkozni rajta, hogy miként tudod nevelni? Hajlandó vagy-e tenni a kötelességedet, hogy élhess a jogaiddal??? TUDOD, HOGY MI A KÖTELESSÉG???"
Ha jönne valaki, aki ezeket megkérdezné, én mögé állnék.

Nem vagyok embergyűlölő, nem vagyok rasszista, soviniszta, semmilyenista. Szeretem az életet, szeretem az embereket, a szépet, egy nagy IGEN-t mondok az életre! Segítőkész vagyok és nehezen mondok nemet. Lehet, hogy a fenti sorokból átsütő érzéseket az hívta elő - vagy erősítette -, hogy gyermekem van és így még érzékenyebb vagyok rá, ha valaki az én fejemre állva akar a felszínen maradni, habár én tanultam meg úszni s nem ő. Ha ő pocskondiázza azt a lapátolt utat, amit én tisztítottam meg a hótól.
Nem azért szeretnék segíteni és nem is azért segítek bárkinek is, hogy én is segítséget kapjak tőle. Csak nagyon-nagyon egyetértek azzal az ősi bölcsességgel, hogy "segíts magadon, Isten is megsegít". Ehhez kéne tartanunk magunkat.



Hogy egy kicsit lazítsak a hangulaton, következzék a tegnap lemaradt hóember.


2010. január 31., vasárnap

"Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom..."

A mai bejegyzése gondolom sokaknak a havazással lesz tele. Mi is arra ébredtünk, hogy mindent belepett a sűrű hó. Csodaszép volt. Vastag hósuba alatt az ágak.
Úgyhogy gyors reggeli és ebédkészítés után irány a botanikus kert, ahol minden évszakban naccerűt lehet sétálni. Szánkót is vittünk, de leginkább csak a hátizsákot húztuk rajta, mert sem hóangyalt, sem hóembert nem lehet szánkón ülve csinálni. :-)
Én is próbálkoztam egy pici hóemberrel - szerintem szép lett -, de férjuram élete első hóemberének elkészülte után úgy döntöttem, hogy bemutatásra csak az övé kerül. :-)
Aztán ebéd után szintén elindultunk havas sétára. A közeli park most szoborparkká avandzsált, annyi hóember volt.
Imádom a havat, a hóesést. És nem csak most, hogy szánkóval és gyalogosan közlekedek. Amikor nap, mint nap hosszú kilométereket tettem meg autóval, akkor is imádtam a csillogást, nehéz helyzetekben a küzdelmet, az odafigyelés fontosságát.
És akkor sem, most sem értem az emberek türelmetlenségét, hogy lelassul a közlekedés, hol vannak a hókotrók, hideg van, latyak, stb... Tél van, kéremszépen! A fák téli álmot alszanak, a rovarok kéreg alá bújnak, minden alszik, de legalábbis lelassul. Nekünk is azt kéne tenni. Nem rohanni - és akkor nem zavarna, hogy lassabban haladhatunk csak.
Akinek gyereke van, annak meg imádnia kell a telet! A karácsony miatt, a hó miatt, a szánkózás miatt. Annyi csillogás van a télben: a gyertyák, a hópelyhek, a gyermektekintetek.

2010. január 26., kedd

Értetlenség és értelmetlenség

Kedvenc újságom a Nők lapja, ami minden héten tartogat valamit számomra, amin legalább a következő heti lapszámig gondolkozhatok.
Most is.
De most nagyon fájón.
A cikk röviden, ami felkavart: egy 42 éves, kétgyermekes édesapának a kisebbik fia, 2003-ban, nyolcévesen autóbaleset miatt lebénult. Otthonukban ápolja az édesapa és heti négy estén az édesanya, aki novemberben elhagyta a családot és beadta a válópert.
A cikk nagyon érdekes, megrázó, felkavaró... megkönnyeztem. Érdemes elolvasni.
De ami igazán felkavart és kérdéseket ébresztett bennem, egy csomó miértet, az az édesanya. Miért? Miért??? MIÉRT???
Miért hagyja ott egy édesanya a beteg gyermekét? Nem volt már reménye? Nem tudta nézni a szenvedését? De akkor miért meg heti négy napon? Hogy tudta elhagyni a gyermekét? Mit gondolt, honnan lesz a gyerek(ek)nek ereje még ezt is feldolgozni, túlélni? És a férjének? Aki így egyedül maradt a gondokkal?
Miért?
Annyira szeretnék néha belelátni emberek fejébe, hogy megérthessem a tetteiket. Hogy ne kelljen rossz érzéssel gondolnom rájuk. Ítéletet alkotni nem szeretnék, nem is tehetném, de érteni szeretném. Biztosan van rá magyarázat.

Ma azonban történt valami teljesen pozitív.
Telefonon kerestek hivatalos ügyben és közben megkérdezték, hogy "és egyébként hogy kezdődött az évetek?". Én meg teljesen az érzéseimre hagyatkozván rávágtam, hogy "óóó, nagyon jól, nagyon jól érezzük magunkat". Aztán gyorsan végiggondoltam az évkezdetet, ami a férjem új álláslehetőségének meghiúsulásáról, kislányom újév napi hányós-hasmenős vírusáról, bedöglött porszívóról és mosógépről szólt. És még csak 26-a van. Hát... nem túl lelkesítő dolgok.
És hirtelen rájöttem, hogy miért mondta egyszer egy kolléganőm, hogy lassan olyan leszek, mint az e-mailban továbbítgatott Bobby, akit mindenki utált, mert mindig pozitívan látta a legsötétebb dolgokat is. :-)
Hirtelen nagyon jó érzés volt ez a felismerés. Hogy igen, a sok rossz ellenére, teljesen pozitívan és optimistán érzem magam. Mert annyira biztos vagyok benne, hogy férjuram hamarosan fog jó állást találni. Olyat, ahová minden reggel örömmel megy be és ahol jobban megbecsülik. Mert örülök neki, hogy a kislányom ilyen gyorsan és ügyesen legyőzte a virust. Mert annyira meg vagyok elégedve az új porszívóval, hogy jobb választásunk nem is lehetett volna. Csakúgy, mint az mosógép, amit imádok. Ja! És mindkettőt meg tudtuk venni, pedig ebben a hónapban éves lakásbiztosítás, meg autó kötelező és casco is kifizetésre várt.

Szóval... úgy éreztem magam, mint az az ember, akinek a többiek szeretik a társaságát, mert nem panaszkodik folyton, hogy mi fáj és hol fáj. :-)
A Jóisten tartson meg ilyennek sokáig! :-)

2010. január 24., vasárnap

Kígyó

Mindig hideg kezű/lábú voltam. Várandósságom ideje alatt ez megváltozott, de amióta lazult a szimbiózusom gyönyörűszép kislányommal, visszatért a fagyosságom is. Vagy lehet, hogy a kinti erős mínuszok teszik, de nagyon fázik napok óta a lábam. Meg egyébként is mintha mostanság jobban értenék a fizikához, mármint, hogy a meleg levegő felfelé száll. Ergo: hideg a padló. Meguntam a helyzetet és tegnap gyorsan nekiláttam egy huzatfogó kígyónak. Egyben kipróbáltam, hogy tényleg megjavították-e a varrógépet. Szegény már vagy két napja állt a sarokban, de nem volt időm elővenni.
Varrógép jó, kígyó elkészült. Nem akartam félelmeteset, lévén nagyon írtózom tőlük. Nem szerettem volna sikítófrászt kapni, ha az ajtóhoz téved a szemem.
De villás nyelvet azért kapott. Gombot sajna nem találtam ideálisat, csak ezt a nagy bumszlit. Viszont így talán kevésbé ijesztő. :-) Így olyan kis idióta külleme van.
Vindó a neve. Kislányomnak nagyon tetszik. Remélem ő nem fog félni a csúszómászóktól.

2010. január 18., hétfő

Cipzárőr

Tegnap a nagy alkotnivágyásom közepette megszületett a napok óta tervezgetett kis cipzárőrző. A szomszéd kislány mindig nagy érdeklődéssel nézi a többi gyerek dzsekijén lévő cipzár cimborát. Úgy gondoltam, hogy talán tudok egyet kreálni neki. Szerintem egészen jó lett. Remélem tetszik majd neki.

Mitévő legyek?

Annyi tervem van és mégsem tudom, mihez is fogjak hozzá. A varrás kilőve, mivel szegény kis varrógépem megint megadta magát. Férjecském ma megy érte, remélhetőleg meg tudták javítani és még bírja egy ideig. Nem szeretnék most újat venni. (Idén porszívót már kellett cserélni, most a mosógép mondta fel a szolgálatot. Jó lenne a tűzhelyet kicserélni, úgyhogy a varrógépnek bírnia kell még!)
Amit kötnék, ahhoz nincs fonalam. Horgolásnál dettó. Úgyhogy menni kell fonalboltba, menni kell kreatív boltba, hogy bele lehessen kezdeni a tervek megvalósításának.
Persze alapanyagok beszerzése után még mindig ott a kérdés, hogy milyen sorrendben essek neki a dolgoknak... És még mindig nem értem, hogy tud valaki unatkozni! :-)

Két hét eltelt az évből és valahogy nem akaródzik belekezdeni a fogyókúrába. :-( Egyszer már tekertem a szobabicón Tina Turner koncertet nézvén. Ez valahogy inspirál. Ilyen formában lenni 70 évesen?! Talán többet kéne táncolnom és nem fogyókúrán agyalni.

2010. január 11., hétfő

Bencének


A mai bejegyzést a férjem szülinapi tortájának akartam szentelni, ami gesztenyés krémmel és tejszín burkolattal készült és nagyon finom lett. De aztán reggel a rádióban hallottam egy hírt, hogy egy újszülöttet hagytak pulóverbe bugyolálva a Bethesda gyermekkórház ajtajában. És ma elég sokszor kavarogtak a gondolataim ennél a kisfiúnál.

Merthogy kisfiú, akit az ajtónál hagytak és a hírek szerint az ügyeletes orvos után, a Bence nevet kapta. (Megnéztem, a Bence latin eredetű név, és győztest jelent.)
Szerencsére egészséges.

Nem tudom, ki mit gondol erről. Milyen anyának tartja - anyának tartja-e egyáltalán, aki ilyet tesz a gyermekével. Hogy elhagyja. Hogy kiteszi egy kórház lépcsőjére.
Ítélkezni persze senkinek nincs joga. Pláne úgy nem, hogy nem ismeri a szülőanyát, annak körülményeit. Sokan vádolják és sötét börtöncellát szánnának neki. Merthogy büntényt követett el. Ha a kijelölt kórházak bárki számára elérhető inkubátorainak egyikébe helyezte volna el a csecsemőt, nem lenne bűntény. Hiszen így bárki lemondhat a nemkívánatos gyermekéről.
Én azt gondolom, hogy így, a körülmények ismerete nélkül, nagyon sajnálom azt a nőt, aki ezt tenni kényszerült. Mert ugyan borzasztó dolog elhagyni egy gyereket - nem is örökbe adni, hanem egyszerűen kitenni valahová, ahol megfagyhat, megfázhat, bármi baj érheti, minek következtében gyorsan be is fejeződik az a csöppnyi kis élet, ami éppen csak elkezdődött. De azért abban, hogy nem akárhol hagyta, hanem egy kórház előtt, abban mégiscsak van valami gondoskodás. És biztosan nagyon félt, fél, hogy ilyet kellett tennie. Hogy nem tudta vállalni. Hogy nem merte vállalni. Ki tudja, ki elől kellett titkolnia, hogy várandós, hogy szülni fog? Ki tudja, hogy mennyire fiatal még? Vagy éppen hány éhes gyermeke van már otthon? Én sajnálom.

Hogy miért nem oda vitte, ahol inkubátor is van? Biztos, hogy mindenki tud erről a "lehetőségről". Sokszor mondjuk, hogy ez a 21. század. De hát azt is tudjuk, hogy ebben a 21. században épülnek 160 emeletnyi felhőkarcolók Dubaiban, hogy hirdessék a gazdagságot, míg ugyanebben a 21. században még mindig halnak meg gyerekek, mert az anyjuk nem tudja táplálni őket, mert nincs élelem, így az anyának teje sincs, és még Etiópiáig sem kell menni, mert Magyarországon is vannak még mindig analfabéták is, meg gyerekek, akik hetekig nem esznek húst...
Nem tudhatom, hogy miről tudott az a nő, de úgy gondolom, hogy nagy kétségbeesésében tette ezt. Én sajnálom.

És nagyon sajnálom Bencét, mert ettől nehezebb életkezdést elképzelni sem tudok. Megszülettem, de nem kellettem... Minek születtem? Ezt feldolgozni?! Drága Bence! Kívánom, hogy ha a nagy kilátástalanságban mégiscsak rád mosolygott a szerencse, és életben maradtál, legyen nagyon szép, nagyon boldog életed! Sikerüljön megalapoznod a jövődet, hogy értékes ember lehess! Kívánom, hogy sok gyerek legyen körülötted, akiknek átadhatod az élet szeretét, szépségét! Legyél győztes, kicsi Bence! Isten éltessen!

2010. január 8., péntek

Kis zöld szatyor



Egész hétvégi és heti nagy hajtásomnak köszönthetően szerencsére elkészült az ajándékba szánt kis zöld szatyor.
Nem vesz igénybe túl sok időt, nagymama koromban nyilván egy nap alatt el fogok tudni készíteni egy ilyet, de most kicsit lassabban haladok. De ez nem panasz, nagyon édes dolog az, hogy az ember lánya napközben - amikor úgy gondolja, hogy a kislánya most amúgy is belemélyedt a meséskönyveibe - előveszi a horgolást, mire A kislány legjobb játéknak a gombolyagot tekinti és nagyokat kacag a "kötélhúzáson". Szóval így lassan haladtam, de elkészült!
Ez már a második darab. Az elsőt kicsit hosszabbra horgoltam, de rájöttem, hogy nem kell annyi, mert a belepakolt cuccok nagyon lehúzzák.
Remélem tetszeni fog az ajándékozottamnak. A következő darabot megtartom. :-)

És még mindig nem jöttem rá, hogy csináljam, hogy ne a bejegyzés elején legyenek a képek, hanem a szövegben, ahol én szeretném. Nnna, az idén még ezt is megtanulom. :-) Hamarabb, mint zoknit kötni. :-)

2010. január 2., szombat

Búék

Sosem voltam az a nagy szilveszteri bulizós ember. Valahogy sosem érintett meg a fontossága, hogy lezártunk egy évet és elkezdünk egy újat.
Most sem lettem bulizós, de most először számot vetettem magamban az elmúlt esztendőről és terveket, gondolatokat szőttem erre az évre. Hogy mi változott? Nyilván - sok más egyéb mellett - én magam. Ahogy mondani szokták: öregszem. :-)

Az elmúlt év összegzéséről a korábbi bejegyzésben már megtalálható a lényegi elem. A kislányomon - és természetesen a férjemen, családomon - kívül nemigen foglalkoztatott más olyan szinten, hogy maradandó nyomokat hagyjon bennem.

Az idei év viszont már érdekesebb. Le is írom az elhatározásokat, hogy később hiánytalanul számonkérhessem magamon.
Nézzük:
- a legeslegeslegfontosabb, hogy ebben az évben is azon leszek, hogy minden percet, amit a kislányommal töltök, maximálisan a jelenben éljem meg
- próbálok jobban odafigyelni, hogy egészségesebben éljünk - ez főleg a férjem menedzselésére vonatkozik - több zöldség, több mozgás
- tudatosan próbálom a barátságaimat csiszolni
- kerülni fogom az energiáimat elszívó emberek társaságát

És néhány konkrét:
- hétfőtől a korábban bevált joghurtos reggelis - no cukros diétával 5-7 kg leadása
- Az Leánygyermek ágyikója fölé a már megtervezett faliszőnyeg elkészítése (terv változhat, de a szőnyegnek el kell készülnie!)
- nyárra kerti szélforgók elkészítése
- zoknikötés megtanulása
- karácsonyi dióbaba díszek elkészítése

Ami a könyveket illeti:
Megpróbálom beszerezni a még hiányzó két Szilvási kötetet és a meglévő olvasatlan kötettel együtt "kivégezni" őket. Nagy terv még a Háború és béke. És ezek mellett talán másra nem is lesz idő. De ezek előtt a karácsonyra kapott Szabó Magda Ókútját, Márai Füveskönyvét fogom elolvasni és természetesen előbb befejezem a tavalyról átcsúszott Hú-t.

Aztán időközben még majd alakulnak a tervek az ad-hoc kreatív készítményekkel, ajándékokkal. Most pl. horgolt szatyor készül. Pénteken jön látogatóba egy régi, kedves munkatársam - az ő feleségének szeretném ajándékozni. Egyrészt remélem, hogy készen leszek addig, másrészt remélem, hogy tetszeni fog neki. Nem ismerem annyira, de úgy gondolom, hogy fontos neki a környezetvédelem, talán értékelni fog egy teszkószacskó helyettesítőt. :-) Azt tudom, hogy szereti a szépet - hát remélem hogy szép lesz a szatyor.