Értetlenség és értelmetlenség

Kedvenc újságom a Nők lapja, ami minden héten tartogat valamit számomra, amin legalább a következő heti lapszámig gondolkozhatok.
Most is.
De most nagyon fájón.
A cikk röviden, ami felkavart: egy 42 éves, kétgyermekes édesapának a kisebbik fia, 2003-ban, nyolcévesen autóbaleset miatt lebénult. Otthonukban ápolja az édesapa és heti négy estén az édesanya, aki novemberben elhagyta a családot és beadta a válópert.
A cikk nagyon érdekes, megrázó, felkavaró... megkönnyeztem. Érdemes elolvasni.
De ami igazán felkavart és kérdéseket ébresztett bennem, egy csomó miértet, az az édesanya. Miért? Miért??? MIÉRT???
Miért hagyja ott egy édesanya a beteg gyermekét? Nem volt már reménye? Nem tudta nézni a szenvedését? De akkor miért meg heti négy napon? Hogy tudta elhagyni a gyermekét? Mit gondolt, honnan lesz a gyerek(ek)nek ereje még ezt is feldolgozni, túlélni? És a férjének? Aki így egyedül maradt a gondokkal?
Miért?
Annyira szeretnék néha belelátni emberek fejébe, hogy megérthessem a tetteiket. Hogy ne kelljen rossz érzéssel gondolnom rájuk. Ítéletet alkotni nem szeretnék, nem is tehetném, de érteni szeretném. Biztosan van rá magyarázat.

Ma azonban történt valami teljesen pozitív.
Telefonon kerestek hivatalos ügyben és közben megkérdezték, hogy "és egyébként hogy kezdődött az évetek?". Én meg teljesen az érzéseimre hagyatkozván rávágtam, hogy "óóó, nagyon jól, nagyon jól érezzük magunkat". Aztán gyorsan végiggondoltam az évkezdetet, ami a férjem új álláslehetőségének meghiúsulásáról, kislányom újév napi hányós-hasmenős vírusáról, bedöglött porszívóról és mosógépről szólt. És még csak 26-a van. Hát... nem túl lelkesítő dolgok.
És hirtelen rájöttem, hogy miért mondta egyszer egy kolléganőm, hogy lassan olyan leszek, mint az e-mailban továbbítgatott Bobby, akit mindenki utált, mert mindig pozitívan látta a legsötétebb dolgokat is. :-)
Hirtelen nagyon jó érzés volt ez a felismerés. Hogy igen, a sok rossz ellenére, teljesen pozitívan és optimistán érzem magam. Mert annyira biztos vagyok benne, hogy férjuram hamarosan fog jó állást találni. Olyat, ahová minden reggel örömmel megy be és ahol jobban megbecsülik. Mert örülök neki, hogy a kislányom ilyen gyorsan és ügyesen legyőzte a virust. Mert annyira meg vagyok elégedve az új porszívóval, hogy jobb választásunk nem is lehetett volna. Csakúgy, mint az mosógép, amit imádok. Ja! És mindkettőt meg tudtuk venni, pedig ebben a hónapban éves lakásbiztosítás, meg autó kötelező és casco is kifizetésre várt.

Szóval... úgy éreztem magam, mint az az ember, akinek a többiek szeretik a társaságát, mert nem panaszkodik folyton, hogy mi fáj és hol fáj. :-)
A Jóisten tartson meg ilyennek sokáig! :-)