Süssünk-süssünk valamit...

Nagyon szeretek sütni. Ilyen-olyan sütiket, de leginkább kalácsokat. Mindig ámulatba esek, amikor szépen megkel a tészta és betegre tudnám enni magamat a friss, még meleg kaláccsal. (Ja! Az év elején megkezdett fogyókúra eddig mintha hatástalan lenne. Lehet, hogy az az oka, hogy megtorpantam az elhatározásnál? :-) ).

Tegnap sütés közben eszembe jutott a nagymamám. Apukám édesanyja. Ő nagyon sokat és nagyon finomakat sütött. Nem tudok olyan alkalmat felidézni, hogy ne lett volna nála valami finomság. Minimum palacsinta. Tippelni sem tudok, hogy mennyit süthetett ki.
Soha nem dobta el a kiürült lisztes, cukros papírzacskókat. Szépen összehajtogatva sorakoztak a szekrényében és mindig azokban küldött nekünk kóstolót. Pedig neki biztos, hogy senki nem tanított újrahasznosítást, környezetvédelmet. Mondjuk nyilván leginkább anyagi oka volt ennek a többrétű felhasználásnak illetve akkor még nem voltak "zacskók", amikbe bármit lehet tenni, mindenhonnan haza lehet hozni őket, mígnem elárasztják a kamrát...
Nosztalgiából egy időben én is félretettem a papírzacskókat. Aztán rájöttem, hogy ez ma már nem működik. A szomszédnak, ha abban küldenék néhány darabot, betegnek gondolna.

És az is eszembe jutott tegnap - immár sokadjára -, hogy a sütiket mamám mindig a ruhásszekrényből vette elő. Emlékszem, ahogy nyitotta a szekrényt és a szigorú rendben behajtogatott lepedők és ágyneműk tetejéről levette a sárga-zöld színekben pompázó, körtemintás fém tálcáját, rajta a sütikkel.
Soha nem értettem, hogy miért oda teszi. Évekig gondolkoztam, hogy így tán tovább friss marad, nem szárad olyan hamar, vagy miért kell a szekrénybe tenni. Nem jöttem rá, anyukámnak sem volt ötlete.
És tegnap megvilágosodtam! Sajnos, már nem tudom megkérdezni, hogy igazam van-e - és fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztem meg, amíg módom lett volna rá -, de szerintem rájöttem a titok nyitjára.

Nagymamám négy gyereket nevelt fel, három fiút, egy lányt. Gondolom olyan étvágyuk volt, mint a sáskáknak és mama ha azt akarta, hogy a vendégeket is megkínálhassa, azoknak is maradjon kalács, zserbó, stb... hát a ruhásszekrény volt az egyetlen, kulccsal zárható mentsvára. Úgyhogy megszokásból idős korában is oda tette a legszebb darabokat.

Egyszerű asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem. Sokat gondolok rá azóta, hogy nincs már. Néha úgy érzem, hogy nem álltunk túl közel egymáshoz, ő valahogy nem az a tutujgatós nagymama volt. Mégis mindig ő az, aki megjelenik álmaimban, ha életemben valami nagy dilemma előtt állok, és valahogy annyira megnyugtat a "jelenléte".
Korán elkerültem "otthonról", vele is ritkábban találkoztam, keveset beszélgettünk akkor, amikor már felnőttszámba mentem. Most meg néha úgy hiányzik, úgy szeretnék beszélgetni vele.
Bízom benne, hogy ahol most van, valaki nagyon finom kalácsokat süt neki!