Elismerések

Ha heti kiértékelést szeretnék csinálni, azt mondanám, hogy jó hetem volt.

Lehet, hogy még a munkahelyről hozom, lehet, hogy pusztán női mivoltom az oka, vagy egyéni tulajdonságok, nem tudom, de nekem nagyon fontosak a visszajelzések. Bár egyre inkább magamnak és nem másoknak szeretnék megfelelni, ettől függetlenül tudni szeretném, hogy is haladok.

A gyereknevelésben az ember nem sok visszajelzést - és főleg nem elismerést - kap. A héten nekem majd' minden napra jutott egy. Hol egy játszótéri anyuka, hol egy közeli ismerős, hol egy barátnő mondta, hogy szerinte jó anyuka vagyok. Ezt persze öröm hallani, egyrészt a dícséret miatt, másrészt mert végre valami feedback.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a családomtól meg nem kapok ilyet. Legjobb esetben is ennyit: "látszik a gyereken, hogy nagyon sokat foglalkoznak vele". (És én ezt magamra veszem, mert hát döntő részt én foglalkozom a gyerekkel. :-) )

Nyilvánvaló, hogy a családom azt is látja, amikor türelmetlen vagyok és ideges, mert fáradt vagyok és mert megint nem sikerült kikapcsolódnom, stb. És persze ilyenkor nem vagyok jó anyuka, mert siettetném a gyereket, türelmetlen vagyok és elfelejtek örülni minden egyes másodpercnek, amit vele tölthetek. És a családom talán ezért nem mondja, hogy jó anyuka vagyok. Vagy szerintük nem vagyok az? Vagy nem érzik, hogy néha mennyire fontos lenne az ember lányának, hogy elismerjék, amit csinál? Hogy meg akarjon felelni az érdemérmeknek és még inkább igyekezzék úrrá lenni a türelmetlenségen? Nem érzik, hogy a legtöbb segítséget talán ezzel nyújthatnák?

Vagy tényleg nem vagyok jó anyuka egyszerűen csak idegenek előtt nem akarok türelmetlennek látszani? És addig, amíg mások úgy gondolják, hogy jól csinálom a dolgom, a családom javítanivalók tömkelegét fedezi fel?

Ezeken elmélkedtem ma.
Mert jó anyukának tartom magam. Nem tökéletesnek, mert sokszor elfáradok, olykor türelmetlen vagyok, mert sokszor elfelejtem, hogy az időt nem tudom megállítani, hát maximálisan át kéne élnem minden percet és főleg azokat, amiket a szeretteimmel tölthetek. Ettől függetlenül jó anyukának tartom magam, mert a gyermeken azt látom, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott, kellőképpen huncut és minden iránt érdeklődő és nekem valahol ezek azt mutatják, hogy nem csinálom rosszul a dolgokat. Viszont nagyon jó, ha másoktól hallom ezt. És még jobb, hitelesebb lenne, ha a szeretteimtől hallanám ezt, akik sokkal átfogóbban látnak, mint bárki.

De vajon én megadom-e nekik ugyanezt?!

Én kifejezem-e eléggé elismerésemet feléjük egy-egy emberi szerepükben? Mondom-e elégszer a férjemnek, hogy jó apa, mert ő viszont szinte kivétel nélkül türelmes a gyerekkel?
Mondom-e neki egyáltalán, hogy mennyire nagyra tartom a szorgalmát bizonyos dolgokban?
Mondom-e az édesanyámnak, hogy mennyire jók a főztjei vagy elégedjen meg annyival, hogy mindig minden elfogy? Mondtam-e már neki valaha, hogy jó anyának tartom és sokszor úgy érzem, hogy fele annyi erőm sincs, mint neki?
Mondom-e az édesapámnak, hogy minél több férfit ismerek meg, annál nagyobbnak és kivételesebbnek tartom?
Mondom-e a barátnőimnek, hogy jó anyák vagy hogy jó barátnők?
Hm. Ugye-ugye?!