"Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom..."

A mai bejegyzése gondolom sokaknak a havazással lesz tele. Mi is arra ébredtünk, hogy mindent belepett a sűrű hó. Csodaszép volt. Vastag hósuba alatt az ágak.
Úgyhogy gyors reggeli és ebédkészítés után irány a botanikus kert, ahol minden évszakban naccerűt lehet sétálni. Szánkót is vittünk, de leginkább csak a hátizsákot húztuk rajta, mert sem hóangyalt, sem hóembert nem lehet szánkón ülve csinálni. :-)
Én is próbálkoztam egy pici hóemberrel - szerintem szép lett -, de férjuram élete első hóemberének elkészülte után úgy döntöttem, hogy bemutatásra csak az övé kerül. :-)
Aztán ebéd után szintén elindultunk havas sétára. A közeli park most szoborparkká avandzsált, annyi hóember volt.
Imádom a havat, a hóesést. És nem csak most, hogy szánkóval és gyalogosan közlekedek. Amikor nap, mint nap hosszú kilométereket tettem meg autóval, akkor is imádtam a csillogást, nehéz helyzetekben a küzdelmet, az odafigyelés fontosságát.
És akkor sem, most sem értem az emberek türelmetlenségét, hogy lelassul a közlekedés, hol vannak a hókotrók, hideg van, latyak, stb... Tél van, kéremszépen! A fák téli álmot alszanak, a rovarok kéreg alá bújnak, minden alszik, de legalábbis lelassul. Nekünk is azt kéne tenni. Nem rohanni - és akkor nem zavarna, hogy lassabban haladhatunk csak.
Akinek gyereke van, annak meg imádnia kell a telet! A karácsony miatt, a hó miatt, a szánkózás miatt. Annyi csillogás van a télben: a gyertyák, a hópelyhek, a gyermektekintetek.

Értetlenség és értelmetlenség

Kedvenc újságom a Nők lapja, ami minden héten tartogat valamit számomra, amin legalább a következő heti lapszámig gondolkozhatok.
Most is.
De most nagyon fájón.
A cikk röviden, ami felkavart: egy 42 éves, kétgyermekes édesapának a kisebbik fia, 2003-ban, nyolcévesen autóbaleset miatt lebénult. Otthonukban ápolja az édesapa és heti négy estén az édesanya, aki novemberben elhagyta a családot és beadta a válópert.
A cikk nagyon érdekes, megrázó, felkavaró... megkönnyeztem. Érdemes elolvasni.
De ami igazán felkavart és kérdéseket ébresztett bennem, egy csomó miértet, az az édesanya. Miért? Miért??? MIÉRT???
Miért hagyja ott egy édesanya a beteg gyermekét? Nem volt már reménye? Nem tudta nézni a szenvedését? De akkor miért meg heti négy napon? Hogy tudta elhagyni a gyermekét? Mit gondolt, honnan lesz a gyerek(ek)nek ereje még ezt is feldolgozni, túlélni? És a férjének? Aki így egyedül maradt a gondokkal?
Miért?
Annyira szeretnék néha belelátni emberek fejébe, hogy megérthessem a tetteiket. Hogy ne kelljen rossz érzéssel gondolnom rájuk. Ítéletet alkotni nem szeretnék, nem is tehetném, de érteni szeretném. Biztosan van rá magyarázat.

Ma azonban történt valami teljesen pozitív.
Telefonon kerestek hivatalos ügyben és közben megkérdezték, hogy "és egyébként hogy kezdődött az évetek?". Én meg teljesen az érzéseimre hagyatkozván rávágtam, hogy "óóó, nagyon jól, nagyon jól érezzük magunkat". Aztán gyorsan végiggondoltam az évkezdetet, ami a férjem új álláslehetőségének meghiúsulásáról, kislányom újév napi hányós-hasmenős vírusáról, bedöglött porszívóról és mosógépről szólt. És még csak 26-a van. Hát... nem túl lelkesítő dolgok.
És hirtelen rájöttem, hogy miért mondta egyszer egy kolléganőm, hogy lassan olyan leszek, mint az e-mailban továbbítgatott Bobby, akit mindenki utált, mert mindig pozitívan látta a legsötétebb dolgokat is. :-)
Hirtelen nagyon jó érzés volt ez a felismerés. Hogy igen, a sok rossz ellenére, teljesen pozitívan és optimistán érzem magam. Mert annyira biztos vagyok benne, hogy férjuram hamarosan fog jó állást találni. Olyat, ahová minden reggel örömmel megy be és ahol jobban megbecsülik. Mert örülök neki, hogy a kislányom ilyen gyorsan és ügyesen legyőzte a virust. Mert annyira meg vagyok elégedve az új porszívóval, hogy jobb választásunk nem is lehetett volna. Csakúgy, mint az mosógép, amit imádok. Ja! És mindkettőt meg tudtuk venni, pedig ebben a hónapban éves lakásbiztosítás, meg autó kötelező és casco is kifizetésre várt.

Szóval... úgy éreztem magam, mint az az ember, akinek a többiek szeretik a társaságát, mert nem panaszkodik folyton, hogy mi fáj és hol fáj. :-)
A Jóisten tartson meg ilyennek sokáig! :-)

Kígyó

Mindig hideg kezű/lábú voltam. Várandósságom ideje alatt ez megváltozott, de amióta lazult a szimbiózusom gyönyörűszép kislányommal, visszatért a fagyosságom is. Vagy lehet, hogy a kinti erős mínuszok teszik, de nagyon fázik napok óta a lábam. Meg egyébként is mintha mostanság jobban értenék a fizikához, mármint, hogy a meleg levegő felfelé száll. Ergo: hideg a padló. Meguntam a helyzetet és tegnap gyorsan nekiláttam egy huzatfogó kígyónak. Egyben kipróbáltam, hogy tényleg megjavították-e a varrógépet. Szegény már vagy két napja állt a sarokban, de nem volt időm elővenni.
Varrógép jó, kígyó elkészült. Nem akartam félelmeteset, lévén nagyon írtózom tőlük. Nem szerettem volna sikítófrászt kapni, ha az ajtóhoz téved a szemem.
De villás nyelvet azért kapott. Gombot sajna nem találtam ideálisat, csak ezt a nagy bumszlit. Viszont így talán kevésbé ijesztő. :-) Így olyan kis idióta külleme van.
Vindó a neve. Kislányomnak nagyon tetszik. Remélem ő nem fog félni a csúszómászóktól.

Cipzárőr

Tegnap a nagy alkotnivágyásom közepette megszületett a napok óta tervezgetett kis cipzárőrző. A szomszéd kislány mindig nagy érdeklődéssel nézi a többi gyerek dzsekijén lévő cipzár cimborát. Úgy gondoltam, hogy talán tudok egyet kreálni neki. Szerintem egészen jó lett. Remélem tetszik majd neki.

Mitévő legyek?

Annyi tervem van és mégsem tudom, mihez is fogjak hozzá. A varrás kilőve, mivel szegény kis varrógépem megint megadta magát. Férjecském ma megy érte, remélhetőleg meg tudták javítani és még bírja egy ideig. Nem szeretnék most újat venni. (Idén porszívót már kellett cserélni, most a mosógép mondta fel a szolgálatot. Jó lenne a tűzhelyet kicserélni, úgyhogy a varrógépnek bírnia kell még!)
Amit kötnék, ahhoz nincs fonalam. Horgolásnál dettó. Úgyhogy menni kell fonalboltba, menni kell kreatív boltba, hogy bele lehessen kezdeni a tervek megvalósításának.
Persze alapanyagok beszerzése után még mindig ott a kérdés, hogy milyen sorrendben essek neki a dolgoknak... És még mindig nem értem, hogy tud valaki unatkozni! :-)

Két hét eltelt az évből és valahogy nem akaródzik belekezdeni a fogyókúrába. :-( Egyszer már tekertem a szobabicón Tina Turner koncertet nézvén. Ez valahogy inspirál. Ilyen formában lenni 70 évesen?! Talán többet kéne táncolnom és nem fogyókúrán agyalni.

Bencének

A mai bejegyzést a férjem szülinapi tortájának akartam szentelni, ami gesztenyés krémmel és tejszín burkolattal készült és nagyon finom lett. De aztán reggel a rádióban hallottam egy hírt, hogy egy újszülöttet hagytak pulóverbe bugyolálva a Bethesda gyermekkórház ajtajában. És ma elég sokszor kavarogtak a gondolataim ennél a kisfiúnál.

Merthogy kisfiú, akit az ajtónál hagytak és a hírek szerint az ügyeletes orvos után, a Bence nevet kapta. (Megnéztem, a Bence latin eredetű név, és győztest jelent.)
Szerencsére egészséges.

Nem tudom, ki mit gondol erről. Milyen anyának tartja - anyának tartja-e egyáltalán, aki ilyet tesz a gyermekével. Hogy elhagyja. Hogy kiteszi egy kórház lépcsőjére.
Ítélkezni persze senkinek nincs joga. Pláne úgy nem, hogy nem ismeri a szülőanyát, annak körülményeit. Sokan vádolják és sötét börtöncellát szánnának neki. Merthogy büntényt követett el. Ha a kijelölt kórházak bárki számára elérhető inkubátorainak egyikébe helyezte volna el a csecsemőt, nem lenne bűntény. Hiszen így bárki lemondhat a nemkívánatos gyermekéről.
Én azt gondolom, hogy így, a körülmények ismerete nélkül, nagyon sajnálom azt a nőt, aki ezt tenni kényszerült. Mert ugyan borzasztó dolog elhagyni egy gyereket - nem is örökbe adni, hanem egyszerűen kitenni valahová, ahol megfagyhat, megfázhat, bármi baj érheti, minek következtében gyorsan be is fejeződik az a csöppnyi kis élet, ami éppen csak elkezdődött. De azért abban, hogy nem akárhol hagyta, hanem egy kórház előtt, abban mégiscsak van valami gondoskodás. És biztosan nagyon félt, fél, hogy ilyet kellett tennie. Hogy nem tudta vállalni. Hogy nem merte vállalni. Ki tudja, ki elől kellett titkolnia, hogy várandós, hogy szülni fog? Ki tudja, hogy mennyire fiatal még? Vagy éppen hány éhes gyermeke van már otthon? Én sajnálom.

Hogy miért nem oda vitte, ahol inkubátor is van? Biztos, hogy mindenki tud erről a "lehetőségről". Sokszor mondjuk, hogy ez a 21. század. De hát azt is tudjuk, hogy ebben a 21. században épülnek 160 emeletnyi felhőkarcolók Dubaiban, hogy hirdessék a gazdagságot, míg ugyanebben a 21. században még mindig halnak meg gyerekek, mert az anyjuk nem tudja táplálni őket, mert nincs élelem, így az anyának teje sincs, és még Etiópiáig sem kell menni, mert Magyarországon is vannak még mindig analfabéták is, meg gyerekek, akik hetekig nem esznek húst...
Nem tudhatom, hogy miről tudott az a nő, de úgy gondolom, hogy nagy kétségbeesésében tette ezt. Én sajnálom.

És nagyon sajnálom Bencét, mert ettől nehezebb életkezdést elképzelni sem tudok. Megszülettem, de nem kellettem... Minek születtem? Ezt feldolgozni?! Drága Bence! Kívánom, hogy ha a nagy kilátástalanságban mégiscsak rád mosolygott a szerencse, és életben maradtál, legyen nagyon szép, nagyon boldog életed! Sikerüljön megalapoznod a jövődet, hogy értékes ember lehess! Kívánom, hogy sok gyerek legyen körülötted, akiknek átadhatod az élet szeretét, szépségét! Legyél győztes, kicsi Bence! Isten éltessen!

Kis zöld szatyor

Egész hétvégi és heti nagy hajtásomnak köszönthetően szerencsére elkészült az ajándékba szánt kis zöld szatyor.
Nem vesz igénybe túl sok időt, nagymama koromban nyilván egy nap alatt el fogok tudni készíteni egy ilyet, de most kicsit lassabban haladok. De ez nem panasz, nagyon édes dolog az, hogy az ember lánya napközben - amikor úgy gondolja, hogy a kislánya most amúgy is belemélyedt a meséskönyveibe - előveszi a horgolást, mire A kislány legjobb játéknak a gombolyagot tekinti és nagyokat kacag a "kötélhúzáson". Szóval így lassan haladtam, de elkészült!
Ez már a második darab. Az elsőt kicsit hosszabbra horgoltam, de rájöttem, hogy nem kell annyi, mert a belepakolt cuccok nagyon lehúzzák.
Remélem tetszeni fog az ajándékozottamnak. A következő darabot megtartom. :-)

És még mindig nem jöttem rá, hogy csináljam, hogy ne a bejegyzés elején legyenek a képek, hanem a szövegben, ahol én szeretném. Nnna, az idén még ezt is megtanulom. :-) Hamarabb, mint zoknit kötni. :-)

Búék

Sosem voltam az a nagy szilveszteri bulizós ember. Valahogy sosem érintett meg a fontossága, hogy lezártunk egy évet és elkezdünk egy újat.
Most sem lettem bulizós, de most először számot vetettem magamban az elmúlt esztendőről és terveket, gondolatokat szőttem erre az évre. Hogy mi változott? Nyilván - sok más egyéb mellett - én magam. Ahogy mondani szokták: öregszem. :-)

Az elmúlt év összegzéséről a korábbi bejegyzésben már megtalálható a lényegi elem. A kislányomon - és természetesen a férjemen, családomon - kívül nemigen foglalkoztatott más olyan szinten, hogy maradandó nyomokat hagyjon bennem.

Az idei év viszont már érdekesebb. Le is írom az elhatározásokat, hogy később hiánytalanul számonkérhessem magamon.
Nézzük:
- a legeslegeslegfontosabb, hogy ebben az évben is azon leszek, hogy minden percet, amit a kislányommal töltök, maximálisan a jelenben éljem meg
- próbálok jobban odafigyelni, hogy egészségesebben éljünk - ez főleg a férjem menedzselésére vonatkozik - több zöldség, több mozgás
- tudatosan próbálom a barátságaimat csiszolni
- kerülni fogom az energiáimat elszívó emberek társaságát

És néhány konkrét:
- hétfőtől a korábban bevált joghurtos reggelis - no cukros diétával 5-7 kg leadása
- Az Leánygyermek ágyikója fölé a már megtervezett faliszőnyeg elkészítése (terv változhat, de a szőnyegnek el kell készülnie!)
- nyárra kerti szélforgók elkészítése
- zoknikötés megtanulása
- karácsonyi dióbaba díszek elkészítése

Ami a könyveket illeti:
Megpróbálom beszerezni a még hiányzó két Szilvási kötetet és a meglévő olvasatlan kötettel együtt "kivégezni" őket. Nagy terv még a Háború és béke. És ezek mellett talán másra nem is lesz idő. De ezek előtt a karácsonyra kapott Szabó Magda Ókútját, Márai Füveskönyvét fogom elolvasni és természetesen előbb befejezem a tavalyról átcsúszott Hú-t.

Aztán időközben még majd alakulnak a tervek az ad-hoc kreatív készítményekkel, ajándékokkal. Most pl. horgolt szatyor készül. Pénteken jön látogatóba egy régi, kedves munkatársam - az ő feleségének szeretném ajándékozni. Egyrészt remélem, hogy készen leszek addig, másrészt remélem, hogy tetszeni fog neki. Nem ismerem annyira, de úgy gondolom, hogy fontos neki a környezetvédelem, talán értékelni fog egy teszkószacskó helyettesítőt. :-) Azt tudom, hogy szereti a szépet - hát remélem hogy szép lesz a szatyor.