aminek több jelét is érzem.
- Nátha. Most a gyermek. Az egész telet átvészeltük mindennemű megfázás nélkül. És mivel a gyermek szerves egészként illeszkedett a családba, a betegségeket is úgy viseli, mint mi. Márpedig mi csakis tél előtt és után vagyunk hajlandók megfázni.
Hidegben soha.
- Eltűnt a hó. Mára végleg. Vagy lesz még?
- Ma már konkrétan melegem volt a kabátban. De ha leveszem, megfázom - és itt utalás az első pontra.
- Tavasz illata száll a levegőben. Imádom. A házak előtt haladva néha belevegyül egy kis épp akkor készülődő sült kolbász illata is, ám ez - valljuk be - cseppet sem ront az érzésen.
- Az utcára kimerészkedtek azon anyukák is, akik csak plusz 10 és 25 fok között jönnek gyereket sétáltatni.
Az utolsó pont körül elidőznék egy kicsit, mert e témakört illetően meglehetős értetetlenség van bennem.
Amikor a vidéki, kertes házban lakó gyermektelen ismerőseim elkezdenek sajnálkozni felettem, hogy milyen rossz lehet az én gyerekemnek, amiért nem tud a kertben szaladozni és így keveset van a levegőn, mindig el kell magyaráznom, hogy mi igenis sokat sétálunk és nem a panel négy fala között ülünk egész nap. Bezzeg nézzék meg azokat a vidéki, kertes házban lakó közös ismerőseinket, akiknek szintén gyereke van, aki egész nap a lakásban ül, szaladgál, tv-t néz, vagy nem tudom, mit csinál, de napokig ki sem mozdulnak a házból.
És én ezt nem értem. Tény, hogy a kertes házak sokkal gyerekbarátabbak. Gyereknek is, anyukának is egyaránt könnyebbség, hogy egy ajtónyitással kinn lehet a kertben, nem kell a mások által elszórt szemetet kerülgetni, mások kutyájának piszkát keresni árgus szemekkel, nehogy a gyerek belelépjen és még sorolhatnám, hogy miért jobb, könnyebb.
Mégis azt látom, hogy nem a környezet ilyetén mivolta határozza meg, hogy a gyerek mennyit van levegőn. Vidéken és városban egyaránt vannak kényelemszerető? anyukák, akik nem sétáltatják a gyereket. Lehet, hogy más oka van, de én arra még nem jöttem rá.
Sétáink során találkozunk a "folyton lenn levőkkel", akik hozzánk hasonlóan, ha esik, ha fúj, levegőznek, játszótereznek. És ha javul az idő, akkor népesedik a társulat. Adott hőfokig egyre többen vagyunk. Viszont ha már túl meleg van, megintcsak csökken a népesség. Gondolom, a klímások otthon maradnak.
Ez a növekvő társaság most egyértelműen jelzi a tavaszt. Kislányom olyan boldog volt a sok gyerektől, hogy izgalmában ide-oda futkosott. Így aztán én is boldog voltam.
Aaaaannnyira jó lesz már a nyáron, hogy újra játszótértől játszótérig terjed az időszámításunk. Nagyon szerettem ezt tavaly nyáron. Pedig akkor még alig tudott járni. Gondolom, most néha lesz azért nehézség is a játékok elosztását követő harc, dac, hiszti miatt, de valahogy majd azt is megoldjuk. Továbbra is úgy gondolom, hogy leginkább majd magamon kell uralkodni, ha az enyémtől nagyon eltérő nevelési elveket valló anyuka, nagymama jelenik meg a játszin. Tavaly még tanultam a "jellemeket", az idén már gyakorló vagyok, ki kell majd bontakoznom. Nehezen megy. Nem vagyok az a beszólogatós, megmondós. Inkább magamban bosszankodós vagyok. De ez nem jó. Az elfojtás miatt sem és ez esetben leginkább amiatt nem, hogy ezzel a magatartással nem képviselem maximálisan a gyerek érdekeit. Az én gyerekem érdekeit.
Nehezen viselem az apukát, aki közli a gyerekekkel, hogy "az az Árminka autója és nem szereti, ha játszanak vele", de ekkor Árminkánál már legalább 6 olyan játék van, amit a többi gyerektől vett el. Apuka természetesen nem szól rá, hogy azokat vissza kéne adni, mert ordít a tulajdonosuk.
Nehezen viselem a nagymamát, aki hagyja, hogy a kisfia szándékosan fruszráljon egy másik kisfiút, aki láthatóan "problémás" és sokkal hevesebben reagál a zaklatásokra, mint az a korosztályánál megszokott, majd miután a két fiú már a homokozólapáttal üti egymást úgy, hogy a körülöttük lévő kisebbek is veszélybe kerülnek, a nagyi rászól a háborút békés módon megszüntetni szándékozó anyukára, hogy nem kell beleszólni, hiszen a gyerekeknek meg kell tanulniuk a társas együttélést.
(Ez esetben az anyuka én voltam - talán ezért is érintett érzékenyebben a dolog. ? ).
Tavaly úgy gondoltam, hogy időm ha engedi, könyvet írok a játszótéri tapasztalatokról. Szülőtipusokról a játszótéren. Időm nem lett több, de talán majd itt rögzítem a gondolatokat, hogy később majd emlékezzek, kikbe is futottunk. :-)
És nyilván valakinek én is egy tipus vagyok. Hm. Vajon milyen lehetek?
2010. február 23., kedd
2010. február 12., péntek
Süssünk-süssünk valamit...
Nagyon szeretek sütni. Ilyen-olyan sütiket, de leginkább kalácsokat. Mindig ámulatba esek, amikor szépen megkel a tészta és betegre tudnám enni magamat a friss, még meleg kaláccsal. (Ja! Az év elején megkezdett fogyókúra eddig mintha hatástalan lenne. Lehet, hogy az az oka, hogy megtorpantam az elhatározásnál? :-) ).
Tegnap sütés közben eszembe jutott a nagymamám. Apukám édesanyja. Ő nagyon sokat és nagyon finomakat sütött. Nem tudok olyan alkalmat felidézni, hogy ne lett volna nála valami finomság. Minimum palacsinta. Tippelni sem tudok, hogy mennyit süthetett ki.
Soha nem dobta el a kiürült lisztes, cukros papírzacskókat. Szépen összehajtogatva sorakoztak a szekrényében és mindig azokban küldött nekünk kóstolót. Pedig neki biztos, hogy senki nem tanított újrahasznosítást, környezetvédelmet. Mondjuk nyilván leginkább anyagi oka volt ennek a többrétű felhasználásnak illetve akkor még nem voltak "zacskók", amikbe bármit lehet tenni, mindenhonnan haza lehet hozni őket, mígnem elárasztják a kamrát...
Nosztalgiából egy időben én is félretettem a papírzacskókat. Aztán rájöttem, hogy ez ma már nem működik. A szomszédnak, ha abban küldenék néhány darabot, betegnek gondolna.
És az is eszembe jutott tegnap - immár sokadjára -, hogy a sütiket mamám mindig a ruhásszekrényből vette elő. Emlékszem, ahogy nyitotta a szekrényt és a szigorú rendben behajtogatott lepedők és ágyneműk tetejéről levette a sárga-zöld színekben pompázó, körtemintás fém tálcáját, rajta a sütikkel.
Soha nem értettem, hogy miért oda teszi. Évekig gondolkoztam, hogy így tán tovább friss marad, nem szárad olyan hamar, vagy miért kell a szekrénybe tenni. Nem jöttem rá, anyukámnak sem volt ötlete.
És tegnap megvilágosodtam! Sajnos, már nem tudom megkérdezni, hogy igazam van-e - és fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztem meg, amíg módom lett volna rá -, de szerintem rájöttem a titok nyitjára.
Nagymamám négy gyereket nevelt fel, három fiút, egy lányt. Gondolom olyan étvágyuk volt, mint a sáskáknak és mama ha azt akarta, hogy a vendégeket is megkínálhassa, azoknak is maradjon kalács, zserbó, stb... hát a ruhásszekrény volt az egyetlen, kulccsal zárható mentsvára. Úgyhogy megszokásból idős korában is oda tette a legszebb darabokat.
Egyszerű asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem. Sokat gondolok rá azóta, hogy nincs már. Néha úgy érzem, hogy nem álltunk túl közel egymáshoz, ő valahogy nem az a tutujgatós nagymama volt. Mégis mindig ő az, aki megjelenik álmaimban, ha életemben valami nagy dilemma előtt állok, és valahogy annyira megnyugtat a "jelenléte".
Korán elkerültem "otthonról", vele is ritkábban találkoztam, keveset beszélgettünk akkor, amikor már felnőttszámba mentem. Most meg néha úgy hiányzik, úgy szeretnék beszélgetni vele.
Bízom benne, hogy ahol most van, valaki nagyon finom kalácsokat süt neki!
Tegnap sütés közben eszembe jutott a nagymamám. Apukám édesanyja. Ő nagyon sokat és nagyon finomakat sütött. Nem tudok olyan alkalmat felidézni, hogy ne lett volna nála valami finomság. Minimum palacsinta. Tippelni sem tudok, hogy mennyit süthetett ki.
Soha nem dobta el a kiürült lisztes, cukros papírzacskókat. Szépen összehajtogatva sorakoztak a szekrényében és mindig azokban küldött nekünk kóstolót. Pedig neki biztos, hogy senki nem tanított újrahasznosítást, környezetvédelmet. Mondjuk nyilván leginkább anyagi oka volt ennek a többrétű felhasználásnak illetve akkor még nem voltak "zacskók", amikbe bármit lehet tenni, mindenhonnan haza lehet hozni őket, mígnem elárasztják a kamrát...
Nosztalgiából egy időben én is félretettem a papírzacskókat. Aztán rájöttem, hogy ez ma már nem működik. A szomszédnak, ha abban küldenék néhány darabot, betegnek gondolna.
És az is eszembe jutott tegnap - immár sokadjára -, hogy a sütiket mamám mindig a ruhásszekrényből vette elő. Emlékszem, ahogy nyitotta a szekrényt és a szigorú rendben behajtogatott lepedők és ágyneműk tetejéről levette a sárga-zöld színekben pompázó, körtemintás fém tálcáját, rajta a sütikkel.
Soha nem értettem, hogy miért oda teszi. Évekig gondolkoztam, hogy így tán tovább friss marad, nem szárad olyan hamar, vagy miért kell a szekrénybe tenni. Nem jöttem rá, anyukámnak sem volt ötlete.
És tegnap megvilágosodtam! Sajnos, már nem tudom megkérdezni, hogy igazam van-e - és fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztem meg, amíg módom lett volna rá -, de szerintem rájöttem a titok nyitjára.
Nagymamám négy gyereket nevelt fel, három fiút, egy lányt. Gondolom olyan étvágyuk volt, mint a sáskáknak és mama ha azt akarta, hogy a vendégeket is megkínálhassa, azoknak is maradjon kalács, zserbó, stb... hát a ruhásszekrény volt az egyetlen, kulccsal zárható mentsvára. Úgyhogy megszokásból idős korában is oda tette a legszebb darabokat.
Egyszerű asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem. Sokat gondolok rá azóta, hogy nincs már. Néha úgy érzem, hogy nem álltunk túl közel egymáshoz, ő valahogy nem az a tutujgatós nagymama volt. Mégis mindig ő az, aki megjelenik álmaimban, ha életemben valami nagy dilemma előtt állok, és valahogy annyira megnyugtat a "jelenléte".
Korán elkerültem "otthonról", vele is ritkábban találkoztam, keveset beszélgettünk akkor, amikor már felnőttszámba mentem. Most meg néha úgy hiányzik, úgy szeretnék beszélgetni vele.
Bízom benne, hogy ahol most van, valaki nagyon finom kalácsokat süt neki!
2010. február 7., vasárnap
Kék sál
Nos hát átadás előtt sajna elfelejtettem fotózni az év első kötéseredményét. A kék sálat anyósom kapta szülinapjára. Úgy tűnt, nagyon örült neki. Igaz, műszálas, de a hosszú "szőrei" miatt nagyon meleg és igazán úriasszonyos. :-)
Elég jól haladok a lila pulcsival is, amit a leányzó fog kapni. Remélem jó lesz a végkifejlet és majd a sapka is, ami szintén a lila pom-pom-os fonalból készül majd.
Ezeket nem felejtem el fotózni.
Remélem. :-)
Elég jól haladok a lila pulcsival is, amit a leányzó fog kapni. Remélem jó lesz a végkifejlet és majd a sapka is, ami szintén a lila pom-pom-os fonalból készül majd.
Ezeket nem felejtem el fotózni.
Remélem. :-)
2010. február 5., péntek
Elismerések
Ha heti kiértékelést szeretnék csinálni, azt mondanám, hogy jó hetem volt.
Lehet, hogy még a munkahelyről hozom, lehet, hogy pusztán női mivoltom az oka, vagy egyéni tulajdonságok, nem tudom, de nekem nagyon fontosak a visszajelzések. Bár egyre inkább magamnak és nem másoknak szeretnék megfelelni, ettől függetlenül tudni szeretném, hogy is haladok.
A gyereknevelésben az ember nem sok visszajelzést - és főleg nem elismerést - kap. A héten nekem majd' minden napra jutott egy. Hol egy játszótéri anyuka, hol egy közeli ismerős, hol egy barátnő mondta, hogy szerinte jó anyuka vagyok. Ezt persze öröm hallani, egyrészt a dícséret miatt, másrészt mert végre valami feedback.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a családomtól meg nem kapok ilyet. Legjobb esetben is ennyit: "látszik a gyereken, hogy nagyon sokat foglalkoznak vele". (És én ezt magamra veszem, mert hát döntő részt én foglalkozom a gyerekkel. :-) )
Nyilvánvaló, hogy a családom azt is látja, amikor türelmetlen vagyok és ideges, mert fáradt vagyok és mert megint nem sikerült kikapcsolódnom, stb. És persze ilyenkor nem vagyok jó anyuka, mert siettetném a gyereket, türelmetlen vagyok és elfelejtek örülni minden egyes másodpercnek, amit vele tölthetek. És a családom talán ezért nem mondja, hogy jó anyuka vagyok. Vagy szerintük nem vagyok az? Vagy nem érzik, hogy néha mennyire fontos lenne az ember lányának, hogy elismerjék, amit csinál? Hogy meg akarjon felelni az érdemérmeknek és még inkább igyekezzék úrrá lenni a türelmetlenségen? Nem érzik, hogy a legtöbb segítséget talán ezzel nyújthatnák?
Vagy tényleg nem vagyok jó anyuka egyszerűen csak idegenek előtt nem akarok türelmetlennek látszani? És addig, amíg mások úgy gondolják, hogy jól csinálom a dolgom, a családom javítanivalók tömkelegét fedezi fel?
Ezeken elmélkedtem ma.
Mert jó anyukának tartom magam. Nem tökéletesnek, mert sokszor elfáradok, olykor türelmetlen vagyok, mert sokszor elfelejtem, hogy az időt nem tudom megállítani, hát maximálisan át kéne élnem minden percet és főleg azokat, amiket a szeretteimmel tölthetek. Ettől függetlenül jó anyukának tartom magam, mert a gyermeken azt látom, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott, kellőképpen huncut és minden iránt érdeklődő és nekem valahol ezek azt mutatják, hogy nem csinálom rosszul a dolgokat. Viszont nagyon jó, ha másoktól hallom ezt. És még jobb, hitelesebb lenne, ha a szeretteimtől hallanám ezt, akik sokkal átfogóbban látnak, mint bárki.
De vajon én megadom-e nekik ugyanezt?!
Én kifejezem-e eléggé elismerésemet feléjük egy-egy emberi szerepükben? Mondom-e elégszer a férjemnek, hogy jó apa, mert ő viszont szinte kivétel nélkül türelmes a gyerekkel?
Mondom-e neki egyáltalán, hogy mennyire nagyra tartom a szorgalmát bizonyos dolgokban?
Mondom-e az édesanyámnak, hogy mennyire jók a főztjei vagy elégedjen meg annyival, hogy mindig minden elfogy? Mondtam-e már neki valaha, hogy jó anyának tartom és sokszor úgy érzem, hogy fele annyi erőm sincs, mint neki?
Mondom-e az édesapámnak, hogy minél több férfit ismerek meg, annál nagyobbnak és kivételesebbnek tartom?
Mondom-e a barátnőimnek, hogy jó anyák vagy hogy jó barátnők?
Hm. Ugye-ugye?!
Lehet, hogy még a munkahelyről hozom, lehet, hogy pusztán női mivoltom az oka, vagy egyéni tulajdonságok, nem tudom, de nekem nagyon fontosak a visszajelzések. Bár egyre inkább magamnak és nem másoknak szeretnék megfelelni, ettől függetlenül tudni szeretném, hogy is haladok.
A gyereknevelésben az ember nem sok visszajelzést - és főleg nem elismerést - kap. A héten nekem majd' minden napra jutott egy. Hol egy játszótéri anyuka, hol egy közeli ismerős, hol egy barátnő mondta, hogy szerinte jó anyuka vagyok. Ezt persze öröm hallani, egyrészt a dícséret miatt, másrészt mert végre valami feedback.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a családomtól meg nem kapok ilyet. Legjobb esetben is ennyit: "látszik a gyereken, hogy nagyon sokat foglalkoznak vele". (És én ezt magamra veszem, mert hát döntő részt én foglalkozom a gyerekkel. :-) )
Nyilvánvaló, hogy a családom azt is látja, amikor türelmetlen vagyok és ideges, mert fáradt vagyok és mert megint nem sikerült kikapcsolódnom, stb. És persze ilyenkor nem vagyok jó anyuka, mert siettetném a gyereket, türelmetlen vagyok és elfelejtek örülni minden egyes másodpercnek, amit vele tölthetek. És a családom talán ezért nem mondja, hogy jó anyuka vagyok. Vagy szerintük nem vagyok az? Vagy nem érzik, hogy néha mennyire fontos lenne az ember lányának, hogy elismerjék, amit csinál? Hogy meg akarjon felelni az érdemérmeknek és még inkább igyekezzék úrrá lenni a türelmetlenségen? Nem érzik, hogy a legtöbb segítséget talán ezzel nyújthatnák?
Vagy tényleg nem vagyok jó anyuka egyszerűen csak idegenek előtt nem akarok türelmetlennek látszani? És addig, amíg mások úgy gondolják, hogy jól csinálom a dolgom, a családom javítanivalók tömkelegét fedezi fel?
Ezeken elmélkedtem ma.
Mert jó anyukának tartom magam. Nem tökéletesnek, mert sokszor elfáradok, olykor türelmetlen vagyok, mert sokszor elfelejtem, hogy az időt nem tudom megállítani, hát maximálisan át kéne élnem minden percet és főleg azokat, amiket a szeretteimmel tölthetek. Ettől függetlenül jó anyukának tartom magam, mert a gyermeken azt látom, hogy végtelenül nyugodt, kiegyensúlyozott, kellőképpen huncut és minden iránt érdeklődő és nekem valahol ezek azt mutatják, hogy nem csinálom rosszul a dolgokat. Viszont nagyon jó, ha másoktól hallom ezt. És még jobb, hitelesebb lenne, ha a szeretteimtől hallanám ezt, akik sokkal átfogóbban látnak, mint bárki.
De vajon én megadom-e nekik ugyanezt?!
Én kifejezem-e eléggé elismerésemet feléjük egy-egy emberi szerepükben? Mondom-e elégszer a férjemnek, hogy jó apa, mert ő viszont szinte kivétel nélkül türelmes a gyerekkel?
Mondom-e neki egyáltalán, hogy mennyire nagyra tartom a szorgalmát bizonyos dolgokban?
Mondom-e az édesanyámnak, hogy mennyire jók a főztjei vagy elégedjen meg annyival, hogy mindig minden elfogy? Mondtam-e már neki valaha, hogy jó anyának tartom és sokszor úgy érzem, hogy fele annyi erőm sincs, mint neki?
Mondom-e az édesapámnak, hogy minél több férfit ismerek meg, annál nagyobbnak és kivételesebbnek tartom?
Mondom-e a barátnőimnek, hogy jó anyák vagy hogy jó barátnők?
Hm. Ugye-ugye?!
2010. február 2., kedd
Emberi jogok
A választásokhoz közeledvén egyre gyakrabban találom a postaládában ilyen-olyan pártok kiadványait, szórólapjait. Némelyiket azonnal kidobom, némelyiket átolvasom.
Azt hiszem úgy vagyok a választásokkal, mint a legtöbb felelősen gondolkozó honfitársam: néha elbizonytalanodom, hogy jó helyre szavazok e - azt tudom biztosan, hogy hová nem szavazok. De ez egyre inkább változni látszik. Ahogy több és több választási ígéretet olvasok el, annál inkább kikristályosodik benne, hogy kit is választanék.
Ha jönne valaki, aki nem csupán az emberi jogokról mellett kardoskodna, hanem az emberi kötelességek mellett is, nos hát én mellé állnék a sorban!
Biztosan lennének jónéhányan, akik megköveznének a gondolataimért, de én néha már nagyon unom ezt a fene nagy egyenlőség kikiáltását és hogy valakiknek ezt és ezt biztosítanunk kell, mert az emberi jogok... Ugyan már! Ne legyünk álszentek! Egyenlőség soha nem is volt, és soha nem is lesz. (E világon legalábbis.) Legfeljebb vannak, akikkel elhihettető az egyenlőség, és vannak, akik szeretnék elhitetni.
De erre azt mondom, hogy legyen, nem állok be egyik táborba sem: nem hiszem el, néha bosszant, de különösebben nem zavar.
Viszont ez az emberi jogok dolog, ez nagyon idegesít már. Mert szép, igen: biztosítsuk mindenkinek a megélhetést, mert hát az állatokat is védjük, nem tehetünk másként embertársainkkal sem. Biztosítsuk mindenkinek, hogy hómentes lesz az utcafrontja, mert valakik majd eltakarítják, hiszen csak ki kell jönnie a házból.
De egyszer jöjjön már valami nagy ember, aki megkérdezi, hogy "Te mit teszel a saját megélhetésedért? Hajlandó vagy megfogni a hólapátot, hogy lapátolj olyanok házánál, akik nem tudják azt megtenni, mert idősek és betegek? Hajlandó vagy kijönni a Tiszához árvíz ellen védekezni, homokzsákot pakolni? Mielőtt vállalsz egy következő gyermeket, hajlandó vagy elgondolkozni rajta, hogy miként tudod nevelni? Hajlandó vagy-e tenni a kötelességedet, hogy élhess a jogaiddal??? TUDOD, HOGY MI A KÖTELESSÉG???"
Ha jönne valaki, aki ezeket megkérdezné, én mögé állnék.
Nem vagyok embergyűlölő, nem vagyok rasszista, soviniszta, semmilyenista. Szeretem az életet, szeretem az embereket, a szépet, egy nagy IGEN-t mondok az életre! Segítőkész vagyok és nehezen mondok nemet. Lehet, hogy a fenti sorokból átsütő érzéseket az hívta elő - vagy erősítette -, hogy gyermekem van és így még érzékenyebb vagyok rá, ha valaki az én fejemre állva akar a felszínen maradni, habár én tanultam meg úszni s nem ő. Ha ő pocskondiázza azt a lapátolt utat, amit én tisztítottam meg a hótól.
Nem azért szeretnék segíteni és nem is azért segítek bárkinek is, hogy én is segítséget kapjak tőle. Csak nagyon-nagyon egyetértek azzal az ősi bölcsességgel, hogy "segíts magadon, Isten is megsegít". Ehhez kéne tartanunk magunkat.
Hogy egy kicsit lazítsak a hangulaton, következzék a tegnap lemaradt hóember.
Azt hiszem úgy vagyok a választásokkal, mint a legtöbb felelősen gondolkozó honfitársam: néha elbizonytalanodom, hogy jó helyre szavazok e - azt tudom biztosan, hogy hová nem szavazok. De ez egyre inkább változni látszik. Ahogy több és több választási ígéretet olvasok el, annál inkább kikristályosodik benne, hogy kit is választanék.
Ha jönne valaki, aki nem csupán az emberi jogokról mellett kardoskodna, hanem az emberi kötelességek mellett is, nos hát én mellé állnék a sorban!
Biztosan lennének jónéhányan, akik megköveznének a gondolataimért, de én néha már nagyon unom ezt a fene nagy egyenlőség kikiáltását és hogy valakiknek ezt és ezt biztosítanunk kell, mert az emberi jogok... Ugyan már! Ne legyünk álszentek! Egyenlőség soha nem is volt, és soha nem is lesz. (E világon legalábbis.) Legfeljebb vannak, akikkel elhihettető az egyenlőség, és vannak, akik szeretnék elhitetni.
De erre azt mondom, hogy legyen, nem állok be egyik táborba sem: nem hiszem el, néha bosszant, de különösebben nem zavar.
Viszont ez az emberi jogok dolog, ez nagyon idegesít már. Mert szép, igen: biztosítsuk mindenkinek a megélhetést, mert hát az állatokat is védjük, nem tehetünk másként embertársainkkal sem. Biztosítsuk mindenkinek, hogy hómentes lesz az utcafrontja, mert valakik majd eltakarítják, hiszen csak ki kell jönnie a házból.
De egyszer jöjjön már valami nagy ember, aki megkérdezi, hogy "Te mit teszel a saját megélhetésedért? Hajlandó vagy megfogni a hólapátot, hogy lapátolj olyanok házánál, akik nem tudják azt megtenni, mert idősek és betegek? Hajlandó vagy kijönni a Tiszához árvíz ellen védekezni, homokzsákot pakolni? Mielőtt vállalsz egy következő gyermeket, hajlandó vagy elgondolkozni rajta, hogy miként tudod nevelni? Hajlandó vagy-e tenni a kötelességedet, hogy élhess a jogaiddal??? TUDOD, HOGY MI A KÖTELESSÉG???"
Ha jönne valaki, aki ezeket megkérdezné, én mögé állnék.
Nem vagyok embergyűlölő, nem vagyok rasszista, soviniszta, semmilyenista. Szeretem az életet, szeretem az embereket, a szépet, egy nagy IGEN-t mondok az életre! Segítőkész vagyok és nehezen mondok nemet. Lehet, hogy a fenti sorokból átsütő érzéseket az hívta elő - vagy erősítette -, hogy gyermekem van és így még érzékenyebb vagyok rá, ha valaki az én fejemre állva akar a felszínen maradni, habár én tanultam meg úszni s nem ő. Ha ő pocskondiázza azt a lapátolt utat, amit én tisztítottam meg a hótól.
Nem azért szeretnék segíteni és nem is azért segítek bárkinek is, hogy én is segítséget kapjak tőle. Csak nagyon-nagyon egyetértek azzal az ősi bölcsességgel, hogy "segíts magadon, Isten is megsegít". Ehhez kéne tartanunk magunkat.
Hogy egy kicsit lazítsak a hangulaton, következzék a tegnap lemaradt hóember.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
